F Ö O L D A L   B E M U T A T K O Z Á S C S A L Á D K U T A T Á S B E J E G Y Z É S E K G O N D O L A T O K

K A P C S O L A T

 

SZALAY VILMOS: GYERMEKKORI EMLÉKEK ÖRKÉNYTELEPRÖL 3.

 

HAJDRIKÉK A TELEPEN

 

"Balog Csaba Sántaöz, értékmentö barátomat egy év eleji értékmentö, régi fénykép nézegetös beszélgetésre invitáltam felsölajosi tanyánkra. Nagy meglepetésemre Csaba két vendéggel érkezett, a megbeszélt idöpontra hozzánk, melynek felejthetetlen élménye egy újabb gyermekkori visszaemlékezés megírására késztetett...

Örkénytelepi Nagymamánk levele tette még izgalmasabbá, reménytelibbé az alig várt nyári vakáció kezdetét 1961-ben. Nagymama örömmel újságolta, hogy cukrászda lesz Örkénytelepen, méghozzá nálunk, a nagyszülöi házban (Táborfalva Rákóczi út 150.), a volt füszerüzlet helyén.

Nem volt egyszerü történet akkoriban Sárospatakról Táborfalvára utazni. Az utazást legalább két átszállás, egy pályaudvar váltás, és a végén egy Örkényböl a Telepig tartó 4-5 km-es séta követte.

Hösiesen törtük az utazás másfél napos fáradalmait, és alig vártuk, hogy bemutatkozzunk Erzsike néninek és Sanyi bácsinak, a cukrász mesternek, akik illedelmességünket, számunkra elképzelhetetlen mennyiségü finomságokkal hálálták meg. Nagymama ugyan próbálta édességfogyasztásunkat kordában tartani, de mi kerültünk, fordultunk a cukrászmühely körül, ahol nap, mint nap Erzsike néni szorgoskodott, és hol egy krémessel, hol egy finom tortaszelettel távoztunk. Mi voltunk a fö kóstolók, mert akkoriban a cukrász maga fözte, készítette a fagylaltot. Sanyi bácsi annyi gombócot rakott egy tölcsérbe, és annyi félét, hogy meg sem tudtuk számolni.

A hatvanas évek elején 50 fillérbe került egy gombóc fagylalt és mi két gombócot csak akkor ettünk, ha egy kis turpisságot követtünk el. Gyermek Istentiszteletre jártunk, ami minden vasárnap fél tizenegykor kezdödött. Édesanyánk útba indításunk elött mindig egy darab egyforintost és egy darab ötvenfillérest nyomott a markunkba. Az egy forintost a perselybe szánta és mivel ebéd elött voltunk és hogy az étvágyunk megmaradjon, egy ötven filléres gombóc fagyit hazafelé elnyalhattunk. A növérem javaslatára, aki akkoriban a szellemi irányítást uralta, a két érmét megcseréltük és vagy oda-vissza nyaltunk egy gombóc fagyit, vagy hazafelé egy kétgombócosat. Általában az elsö verziót választottuk, mert ahhoz két édes tölcsér járt, és nekünk akkor ez is számított. Abban pedig egyetértettünk, hogy ez nem is olyan nagy bün, hiszen az Istenke annyi fagyit ehet, amennyit szeretne, hiszen ö a mindenható...

Nem csak a fagylaltban, süteményben dúskálás volt számunkra kiemelt jelentöségü ezen a nyáron, hanem a triciklizés és a versenybringázás is.

 

 

Idösebb Hajdrik Sándor és Sándorné cukrászatának fagylaltos kézikocsija Örkénytelepen, a Rákóczi úton.

A kocsinál Poczik János, lajosmizsei soför, aki hétvégeken besegített a fagylalt árulásába.

Jani bácsi mellett a két telepi asszony: Flaskóné és Rakitáné.

A kép 1961 nyarán készült.
 

 

Erzsike néninek és Sanyi bácsinak két nagy fia volt, Béla és Sándor. Mindkét fiú gimnáziumi vakációját töltötte Örkénytelepen, derekasan kivéve részüket a cukrászda üzemeltetéséből. Az egyik fiúnak a fagylaltárulásban, a másiknak a mühely kiszolgálásában kellett nap mint nap segédkezni.

Elmondhatatlan öröm volt számunkra, amikor Sanyi bácsinak a 125-ös Csepel motorja után akasztható kétkerekü fagylaltszállító kocsi elkészült, így a háromkerekü fagylaltos tricikli feleslegessé vált, amit mi egész nap szabadon nyúzhattunk. Alig vártuk, hogy alkonyodjon, és Sanyi barátunk befejezze a rászabott aznapi feladatokat, mert ekkor kezdödhetett a nagy mutatvány. Irány a triciklivel az utcára. Sanyi tekerte, hajtotta a járgányt, én pedig egy régi kocsilámpával a kezemben, amiben egy gyertya égett, ültem és feszítettem a fagylaltos szelencék helyén.

Akkoriban a családok minden tagjának megvolt a maga feladata. A házpásztorként otthon hagyott gyerekeknek, ha mást nem is, de egy tragacs zöldet kellett gyüjteni a baromfinak, a malacoknak. Abban az idöben gaz, paréj még hírmondóban sem akadt a telepi szölösgazda birtokán, szemben az államosított „Célgazdaság” által nehézkesen müvelt szölöben, ahol nem volt ritka, hogy nyakig ért a burján. Ide járt a falu apraja-nagyja paréjt szedni.

Ez egy olyan alkonyati ifjúsági találkahely volt. Na, erre vettük mi mindig a triciklinkkel az irányt. Én ugyan csak néhány év múlva értettem meg, hogy miért ezt az utat választjuk, de Sanyi barátomnak akkor már serkent a bajusza, és így utólag teljesen megértem a választást. Most is látom a szemem elött a paréjjal rakott talicskát toló, serdülö lányokat, akik a tricikli láttán szemérmesen simították meg kötényüket, igazították meg hajukat és vetettek mosolygós pillantásokat ránk (közös mutatványunk elismerésének gondoltam én akkor, de most már tudom, hogy ezeket a pillantásokat a Sanyi volt hivatott bekebelezni).

A fiúk nyári munkájuk elismeréseként a Sanyi bácsitól egy szovjet gyártmányú (ruszki) versenykerékpárt kaptak, amit nagyon nagy becsben tartottak. Hatalmas elismerés volt számunkra, és ezt a Bélánál volt nehezebb kijárni, hogy a versenybringát mi is megkaparintsuk. Csillogott-villogott a gép. Ezen a kerékpáron még kilométert mérö óra is volt. Lefelé görbülö kormányával szinte maga volt a csoda, föleg ha mi is ”nyeregbe” szállhattunk. Legtöbbször, hogy legyen értelme a kilométermérö órának, egy kilométer megtételére kaptuk meg, amit a Béla szigorúan ellenörzött. Úgy húsz méter lehetett az udvar. Oda- vissza az negyven méter, az egy kilométer az huszonöt kör. Váz alatt tekerve a lefelé görbülö kormányt fogva komoly fizikai és akrobatikus mutatvány volt, de mi ezt nagyon élveztük.

A lajosmizsei HAJDRIK SÁNDOR (Sanyi) volt az egyik meglepetés vendég, akivel 1961 óta talán a nyolcvanas évek közepén egyszer futólag találkoztam. Egy fél évszázad. Micsoda élmény, micsoda emlékek, s talán az egyetlen írás, amely megemlíti, hogy valamikor Táborfalván, a telepi részen egyszer volt CUKRÁSZDA.
Sok-sok közös emlékünk, élményünk volt a másik vendégünkkel is, aki nem volt más, mint HAJDRIK IMRE. Ez egy késöbbi kor, egy másik történet. Ifjúkorunk évei a hetvenes évek közepétöl, hiszen Imi édesapjának is, vagyis a másik HAJDRIK családnak is volt Táborfalván cukrászdája.

 

 

Idösebb Hajdrik Imre, cukrászdája, Táborfalván a Kossuth utcán volt.

Legutóbb a Sarok cukrászda müködött a helyén.

 

 

A két kiváló lajosmizsei cukrászmester édes testvér, és tizenöt év különbséggel ugyan, de mindkettönek volt cukrászdája Táborfalván.

Imivel szinte egy korúak vagyunk. Ez sem kevesebb idö, mint négy évtized.

Röpködnek az emlékek. Emlékszel – a zenegép a cukiban,- a te lemezgyüjteményed,- töled vettem az elsö igazi farmert, - mennyit motoroztunk, - és a csajok, - a Karcsi bácsi, - az Astória-bulik és még sorolhatnám….
A beszélgetés hevében észre sem vettük, hogy elrepült az idö. Aznapra mindegyikünknek volt még tervezett programja, ezért a folytatásba megegyezve, a közös múltunkra szeretettel emlékezve váltunk el egymástól.

Köszönöm Balog Csaba Sántaöznek ezt a számomra felejthetetlen értékteremtö napot. Köszönöm, hogy ilyen szemfülesen, néhány beszélgetésünk alkalmával, a sorok között olvasva, az elejtett félszavakból, mondatokból kihámozta a két rég nem látott család közötti kapcsolatot és ezt a találkozót mindnyájunk meglepetésére megszervezte."

Köszönjük Szalay Vilmosnak a szép írást, és a bizalmat, hogy közreadhattuk!

Köszönjük Hajdrik Sándornak és Hajdrik Imrének, hogy a fényképeket rendelkezésünkre bocsátották!

 

 

 

Szalay Vilmos

 

 

Az írás bármilyen jellegü, további felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.